Római történetek
A MATISZ Hírlevél 2010/10. számában szóltunk Lénárd Sándor Egy magyar idegenvezető Bábel tornyában c. könyvének új kiadásáról (Typotex, 2010). Az egészen más műfaj, mint ez a műve, s a kettő annyiban függ össze, hogy bármelyik elolvasása kedvet ébreszt a másikhoz is.
Magvető, 2010, második kiadás
Az OSZK honlapján található, részletes életrajzában - http://mek.oszk.hu/kiallitas/lenard/cv/index.html - olvashatjuk, hogy Lénárd Magyarországon született, Ausztriában járt iskolába, 1936-ig 14 szemesztert hallgatott az orvoskaron, 1938 késő nyarán pedig Rómába utazott, menekülve az eluralkodó nácizmus elől. A húszas-harmincas években sokat utazgatott, járt Görögországban, Dániában, Angliában, Csehszlovákiában, Párizsban és Isztambulban, ezzel olyan nyitottságot szerzett a világra, amelynek - amint e könyvében igen érdekesen leírja - nagy hasznát vette Rómában az alkalmazkodásért és túlélésért vívott napi küzdelmeiben. Ausztriai évei alatt már verseket írt, műfordításokat készített, elkezdte kialakítani írói eszköztárát.
E műve két részében a római éveinek két időszakáról ad életteli beszámolót. Az 1938-as megérkezését követőről, midőn lelkiekben már többé-kevésbé edzetten, anyagiakban viszont földönfutóként igyekezett elkerülni az éhenhalást, meg kellett tapasztalnia a hajléktalanok életét, és az oly mérvű igénytelenséget is, amelytől ma elborzadunk. Az olasz nyelvet, az életbenmaradás technikáit, s ennek részeként a római élet sajátosságait mind a küszködései közben kellett megtanulnia, olyan erőltetett ütemben, hogy vele mindig megélje a másnapot, s ha mások kenyérmaradékát ette is, megőrizze emberi méltóságát és európai kultúráját. A második időszak az 1943-as év, midőn Róma népe már a szövetségesek gyors bejövetelét remélte, s végig élhette Mussolini bukását, majd Hitler által segített visszatérését. Ekkor már konszolidáltabb volt az élete: fedél volt a feje felett, matracon aludt élettársával - igaz, a földön -, és néha valami más étek is került a szalmatörekkel és húsos kukacokkal dúsított kása mellé.
Milyen a könyv irodalmi értéke? Ítélje meg, aki tudja és meri! Emberi és történelmi értéke viszont kétségkívül nagy, hiszen testközelből, minden célzatosság nélkül, hitelesen tudósít az Örök Város akkori életéről, s rajta keresztül Mussolini diktatúrájának valóságáról. A teljességet meg sem kísérli: Lénárd írói programja, hogy arról számoljon be, amit megél, lát, megtapasztal.
Semmi „bulváros” sincs benne - szerencsére. Annál több egy fiatal korához képest igen higgadt, sőt bölcs ember életfelfogásáról, és - ami a leginkább izgalmas - arról, hogyan látta az utca szintjéről, a hétköznapi megnyilvánulásokban az Örök város életét Mussolini nem kevéssé színpadias uralma alatt. Fantasztikusan találóak a megállapításai az európai élet egyik legizgalmasabb kérdésköréről, a diktatúrák működéséről. Íme néhány kiragadott gyöngyszem: „Az átlag német azért hisz Hitlerben, mert azt hiszi, hogy a másik német már hisz benne. Hitler hisz önmagában, hívei őbenne.” „Az olaszok konzervatívok és értik az illúzió művészetét. Ez értelemben a titkosrendőrök az olasz nép valódi képviselői: ők adják a lelkesedés illúzióját. Ha a Vezér egy vidéki városba megy, tapsolnak az állomáson, üvöltenek az elmaradhatatlan balkon alatt. Ha a Vezér bányába száll (hogy bányászruhás képe is legyen - az impérium első bányásza), ők a bányászok. Ha aratni megy (az impérium első aratója), ők a parasztok.” „A paranoiás a tette előtt ünnepélyesen az áldozatára hárít mindent. S épp ezért lesz belőle olyan könnyen vallás: jó lelkiismeretet ad a követőinek is.” „Kezdetben volt a propaganda. Isten se érte be azzal, hogy megteremtette a világot, könyvet íratott róla, mert különben még ma sem tudnánk, kitől származnak, kinek köszönhetjük mindazt, amit nem a fasizmusnak köszönhetünk" (az utóbbi utalás Mussolini sikerpropagandájára - OP)
Örökérvényű szavak a média urainak hatalmáról: "Ami nincs felírva, az nem gondoltatott. Ami nincs nyomtatva, az nem íratott." „Az nincs meg, amire nem adunk nyomdafestéket.” „Mi az utókornak élünk. Tiszta, fényes képet hagyunk magunkról. Most suttognak az emberek, okosabbak, mint az újság. De írj bármit, nyomtasd ki: tíz év múlva már történelmi okmány. Nincs olyan elveszett háború, amelyből ne lehetne egy olvasókönyvnyi dicsőséges epizódot írni.” (S ma ez még hatékonyabb, hiszen akkor még nem volt a mai média, amely mindent megtesz azért, hogy a tömegek emlékezetében csak az éljen, amit éppen beleültettek, s igényük se legyen a szellemi önállóságra.)
Aki akárcsak turistaként is belekóstolt már Róma életébe, az sok-sok ismerős vonására érezhet itt rá. S rendkívül érdekesen festi le azt a Rómát, amelyet a turista aligha ismerhet meg: az egymás mellett élő római kisvilágokat. Amint mondja, „Róma nincs, csak Rómák vannak. Időben, térben, hangulatban független városok, aki egyet ismer, idegen lehet megannyi másban.”
